ÖNEGYÜTTÉRZÉS

Furcsa szóösszetétel. Nekem legalábbis régebben az volt. Mindig is együttérző voltam mindenkivel. Más gondját-baját 120%-ig átéreztem, megsirattam, kerestem rá a megoldást. Adtam ölelést, vigasztaló szavakat, értő hallgatást. De magammal ez hogy működik?

Az érzeteim, érzéseim pontos feltérképezése, megnevezése a gyógyulásomhoz vezető út része volt. De még akkor sem voltam magammal szemben egy kicsit sem elnéző, sem megbocsájtó. Rengeteget ostoroztam magamat, sokszor (legtöbbször) jelentéktelen dolgokért, aztán csak azt érzékeltem, hogy az érzéseim negatív irányban változnak. Persze összekötöttem ezt az önostorozással, rájöttem, hogy nem igazán tesz jót a lelki világomnak, de hát az igazság mindenek felett, miért ne vonnám felelősségre magamat, ha egyszer azt érdemlem?

Idáig jutottam el magamtól. Ahhoz már egy mindfulness tanfolyam kellett, hogy halljam ezt a szót: önegyüttérzés (hát igen, nem most volt az a tanfolyam, akkor még a mindfulness is eléggé ismeretlen volt itthon 😊). Kaptunk egy feladatot, ahol a kérdés így szólt:

-Mit mondasz egy barátodnak, aki a nálad rendezett vacsorapartin kiborítja a poharából a vörösbort a te kedvenc asztalterítődre? Persze többségünk azonnal rávágta:

-Semmi gond! Majd a Vanish megoldja.

-És mit mondasz magadnak, mikor felborítod a boros poharadat?

-Hogy lehetek ilyen hülye? A kedvenc terítőm. Ezt semmi ki nem viszi, én vagyok a világ legbénább embere.

És akkor leesett. Miért vagyok másokkal sokkal elnézőbb, megbocsájtóbb, míg magamat mindenért ostorozom, elítélem? Akkor értettem meg azt is, hogy miért érték el mások azt, amit én szerettem volna, hogy miért volt más lányoknak barátja és nekem nem, miért szabadkoztam mindig, ha véletlenül elismertek, megdicsértek, miért éreztem addigi életemben mindig, hogy kevés vagyok, hogy nem vagyok jó. Semmire. Mert soha nem volt egy jó szavam sem magamhoz. Hogy várjam el mástól, hogy velem jól bánjon, ha én magam is pocsékul bánok magammal? Mindig a hibáimba kapaszkodtam, azokat elemeztem, cincáltam, próbáltam kín-keservvel jobb lenni. De csak újabb szidás/elégedetlenség/ítélkezés cunamit zúdítottam magamra. És hány évig huzaloztam ezt be magamnak!

Nemrég olyan szerencse ért, hogy részt vehettem a téma két legszakavatottabb képviselőjének workshopján. Kristin Neff és Christopher Germer igazi úttörői a témának, és azon kívül, hogy kaptam újabb gondolatokat, jó volt megtapasztalni, hogy mennyire jótékony hatással van mindenkire. Hatalmas változásokról számoltak be a résztvevők (nem kezdőknek volt a workshop, így már mindenki ismerte a módszer lényegét legalább, coach-ok, pszichológusok, pszichiáterek pedig beszámoltak klienseik fejlődéséről). Érdekes tapasztalatként többen említették, hogy kezdetben sokan félreértik az önegyüttérzés jelentését, és önigazolásként értelmezik. Nagyon nem erről van szó. Nem arról szól, hogy tehetsz bármit, aztán majd megbocsájtod magadnak, mert hát nem tehetsz róla/nem a te hibád/véletlen volt/nem gondoltam volna stb. Itt az érzelmeink, gondolataink feltérképezéséről van szó, arról, hogy tisztában legyünk saját magunkkal, és mikor nehéz érzelmek jönnek fel, meg tudjuk engedni, hogy ott legyenek, nem futunk el, nem fojtjuk el, nem adjuk ki valami egészen másként, például düh formájában. Meg tudjuk tanulni, hogy mit kezdjünk az érzelmeinkkel. Nem másnak kell lennünk, csak megismerni önmagunkat és elfogadni. Szeretetteljesen, ítélkezésmentesen. (Könnyű ezt mondani, ugye? De hát pont erről szólnak a találkozóink 😉). Ez nem beletörődést jelent: az ismereteink alapján folyamatosan fejlődhetünk. Csakis az elfogadás után van lehetőség a változásra. A következő idézetnél jobban szerintem ezt nem lehet megfogalmazni:

Mi van ha a kérdés nem az, hogy

  “Miért vagyok olyan ritkán az, aki lenni akarok?”

hanem

“Miért akarok olyan ritkán az lenni, ami tényleg vagyok?”

From the Prelude to “The Dance” 2001 by Oriah Mountain Dreamer

Az már egy hatalmas lépés, ha az ember lányának/fiának leesik a tantusz. De az, hogy tudjon is előre lépni az ügyben…. hát, az már nehéz dió. Nekem a mindfulness sokat segített, adott eszközt a kezembe, amivel sikerült fejlődnöm. De őszintén, most már sok éves mindfulness oktatói múlttal, rengeteg gyakorlással a hátam mögött el merem mondani, hogy az igazi haladáshoz és változáshoz szükségünk van egy támogató közegre. Minden alkalommal, mikor a cunami el akar indulni, kell egy STOP, ami megállítja egy pillanatra, amíg a tudatosságomat előkapom (persze a sok gyakorlással egyre kevesebbszer van erre szükség 😊). A bátorítás, a mások felől érkező együttérzés, a támogatás hatalmasat tud lendíteni ezen a folyamaton. Ezért is gondoltam, hogy itt az ideje egy régóta dédelgetett álmom megvalósításának: egy olyan kis létszámú csoport életre hívása, mely heti rendszerességgel összeül egy tea mellett, ahol elmélyülünk az érzelmeink megismerésében (ez elengedhetetlen a fejlődésünkhöz) és egymást segítve, bátorítva, egymásból erőt nyerve haladunk az önelfogadás útján. Ebből aztán az is egyenesen következik, hogy egyre inkább képessé válunk önmagunk elfogadására, ebből meg az, hogy könnyebben kiállunk magunkért.

Ha elgondolkodtál az olvasottakon, ha úgy érzed, ott a helyed egy ilyen Támogató Kis Közösségben (TKK), tégy egy próbát! Maximum iszol egy finom teát. 😉(OK, lesz keksz is). Ha jönnél, kérlek töltsd ki a regisztrációt. Köszönöm előre is. Szeretettel várlak az Önegyüttérző TKK-ban.

Helyszín: Székesfehérvár, Surányi utca 39. Kerti Kis Stúdió

Időpont: keddenként 18.00. órától. Az első alkalom szeptember 03-án lesz.

Ár: 2.000Ft alkalmanként

Regisztráció: